III.fejezet - Régi emlékek (külön rész)

Hi Pigeons!

Szerintem megtartom a galambot, annyira tetszik :D

Nos mint ahogy ígértem itten van a 3.rész ami per pillanat úgy érzem a kedvencem lett de majd ti eldöntitek.Még egyszer sajnálom a nagy eltűnést remélem még nem hívtátok a rendőrséget az eltűnésem miatt :D

Ez csak egy rövidke rész ami bevezet titeket Hope múltjába picit úgy, hogy közben még a jelenben maradunk de nemsokára jön a 4.rész amit hosszúra tervezek szóval...remélem nem baj :)

Ui: Köszönöm szépen az 800 oldal megjelenítést és a 3 feliratkozót.Remélem nemsokára többen leszünk :D

Ui.i.: Véleményeket várom kommentbe :)

III.fejezet - Régi emlékek

"Álom.De mi is az?Egy fogalom vagy egy tárgy?Nem annál sokkal több!Egy olyan dolog ami bárhova vissza repíthet és közben összetör."

Hirtelen tört rám egy érzés, egy érzés ami már évek óta ismeretlen számomra.Melegség fogott el amitől hirtelen ijedtem meg de közben jól is esett.Szemeimet lassan nyitottam ki de nem láttam semmit csak a nagy sötétséget.Semmit, csak az ürességet ami megrémisztett.Hirtelen tűnt fel egy világos pont ami akár egy alagút vége egyre közelebb került hozzám és közben egyre nagyobb lett.ELfogott a félelem és szemeimet szorosan összezárva hatoltam át a fényességen.Nem fájt, nem éreztem semmit mégis nem mertem kinyitni a szemem.Féltem, hogy mit látok, féltem hisz nem tudtam hol vagyok és kik vesznek körül.Lassan rávettem magamat, hogy kinyissam a szememet de nem tűnt jó ötletnek.Amint megtettem az eltervezett dolgot egy olyan képet láttam mely régen darabjaimra tudott törni és mostaniban is felszakítja a sebet.De most olyan fura volt.Nem a saját szemszögemből láttam a dolgokat.Kívül voltam.Külső figyelőként.Láttam magamat...kiskoromban ahogy az ágyam előtt térdelek, könnyektől áztatott arccal miközben egy plüss macit öleltem magamhoz.Megtört voltam, megkínzott aki azt kívánta bárcsak ne is élne.Kicsi voltam, nagyon kicsi ahhoz, hogy megértsem mi miért történik, csak beletörődtem.Akkor még nem gyúlt meg bennem a visszavágás lámpája, elmém nem volt tele bosszúval és mondhatni még semmi hibát nem követtem el.Ellentétben a világgal aki kegyetlenül mindent egy perc törékeny ideje alatt zúdított a nyakamba.A hírt miszerint nincs többé 2 szülőm csak egy, a csúnya szavakat amikkel engem illetett szülőm mielőtt elrobogott a lakásból, és a fájdalmat ami lelkemet gyötörte.Fájt, hogy nem szeret és neki csak egy senki vagyok de közben azt kívántam bárcsak újra mellettem lenne.Nem ez így nem volt helyes, de kicsi voltam.Túl kicsi, hogy megértsem én nem tettem ellene semmit és nem az én hibám.Emlékszem még.Magamat hibáztattam jó pár évig aztán rádöbbentem, hogy ez nem igaz.Nem tettem semmit.Nem érdemeltem ezt.Életem akkor változott meg teljesen.Igen, igaz, hogy hibáztam, de már nem fordíthatom vissza...nem tehetem meg hisz ez az élet.Nem egy játék amit bármikor elölről kezdhetsz.A gondolataimra megjelent előttem egy későbbi kép mikor az utcán sétálgatok egyedül.Apámat kutatva, hogy visszaadjam neki azt amit ő okozott nekem.Hogy átérezhesse nekem milyen volt.Láttam magamat ahogy ott sétálok egy sikátorban, kezemben egy meggyötört papír darabot tartva amira halványan volt felfirkantva egy cím.Emlékszem rá...a telefonkönyvből kerestem ki és másnap el is terveztem, hogy elmegyek oda.Szó nélkül léptem le, hogy megkeressem életem egyik tönkre tevőjét.Talán akkor hibáztam a legnagyobbat.Mikor azt hittem egyedül majd meg tudom beszélni apámmal az egészet.Vagy inkább akkor mikor bele vontam egy számomra fontos személyt.Egy olyan embert aki mindig segíteni akart, nem nézte, hogy neki mi jó csak az érdekelte, hogy nekem jó legyen.Pocsék barátja voltam hisz belerángattam egy olyan dologba amiben majdnem halálát lelte,  még csak megbánást se éreztem miatta.Szememet lecsuktam mielőtt megjelent volna előttem a kép ahogy hasán egy lőtt sebbel fekszik a földön én pedig rá se eszmélve, hogy mi történt már rég távol vagyok a helytől.Akkor keveredtem bele az egészbe és még mindig benne vagyok.

Szemeimet végül lassan kinyitottam de már nem a sötétséget és a képeket láttam hanem újra a fehér falakat és a mellettem pittyegő gépeket.Megint csak álmodtam...

Szellemkedés

Hi Pigeons!
Ez se tudom, hogy jutott az eszembe de galambos kedvem van :D
Bocsánat...bevallom teljesen kiment a fejemből a blog...a 3.rész már megvan a gépemen egy Word dokumentumban és nemsokára is hozom.Elképzelni nem tudjátok mennyire lecsökkent az időm így, hogy neki indult az iskolai élet és már most dolgozatoktól és felelésektől remegve magoljuk a még megtanítatlan anyagot :/ De remélhetőleg nemsokára lesz és bár nem tudom megígérni de szeretnék minden hétvégén egy vagy különleges esetben 2 részt felrakni :)
Ma érkezik a harmadik rész :D
Puszi: Boo

II.fejezet - Ismeretlen ismerős

II.fejezet - Ismeretlen ismerős

''Ne feledd, hogy a legértékesebb régiségek a kedves öreg barátok.,,

H. Jackson Brown

Zene: Eminem - Not Afraid

Ahogy az éles tükör darab végig szántotta a csuklómon lévő vékony fehér bőrt és az alatta elbújt ereket a torkomon kijött egy sikítás.Fájt...de nem jobban az, hogy gyilkos vagyok.Miután végig ért a szilánk a csuklómon arcomon végig csúszott egy könnycsepp.Egy dolog volt benne de abból minden.A fájdalmam...lelki és fizikai egyben.Fájt, hogy miattam halt meg valaki de ebből is csak az, hogy ha ma nem jövök el otthonról mint ahogy megígértem akkor ez az egész nem történik meg.Sokan azt mondanák, így akarta a sors ezen nem változtathatok, de ez nem igaz.Ha nem lépek bele a képbe ő másik ellenfelet kap és az ugyan nem biztos de valószínű, hogy nem rontja el úgy mint én.Béna vagyok...egy olyan béna aki ezzel megölt egy ártatlan személyt.A szilánkot kicsivel feljebb újra a csuklómnak nyomtam és húztam még egy csíkot.Lenéztem a karomra ami alatt már egy nagy vörös tócsa volt.Lassan éreztem ahogy kezd elhagyni az élet.Szám kiszáradt, látásom homályosodott hallásom pedig tompult.Miközben én vártam, hogy végre vége legyen ennek az egésznek kivágódott az ajtó.Nem láttam rendesen, hogy ki jött be de azt ki tudtam venni, hogy nem nő.Még ebben a pillanatban is az volt az agyamba, hogy miért jött be ide és legszívesebben ki küldtem volna de éppenséggel mással voltam elfoglalva.Hirtelen térdelt le a bal oldalamra majd vezette végig tekintetét rajtam.Kezemet lassan fogta meg és emelte maga felé.Másik kezével nyakamnál ölelt magához és suttogott a fülembe.-Nem lesz semmi baj!-hallottam tompán és rajtam újra csak végig futott a felismerés.Ez az illat és ez a hang csak egy személyhez tartozhat.Istenem...milyen régen is láttam már...jó ha 4-5 éve volt utoljára.Azt hittem soha többé nem fogom látni...nagyon dühös volt rám és azt mondta soha többé nem akar látni.Én ebbe beletörődtem és többet nem is kerestem.Életem legrosszabb döntése volt.Akkor rontottam el az egészet, hisz legjobb barátok lettünk és én nem hallgattam rá pedig igaza volt.Igaza volt, hogy bajom lesz ebből a versenyzésből és a egész akkor folytatott életemből.Most már elhiszem, hogy csak jót akart hisz hús-vér példám van rá.Nyeltem egyet majd számat szólásra nyitottam.-Megérdemlem amit kapok!Nem félek meghalni!-suttogtam de ő csak nem engedett el.-Nem engedem...elpocsékoltam 5 évet ezek után nem hagyom, hogy csak úgy itt hagyj!-közölte erélyesen de én már csak halkan hallottam.Mintha suttogna bár ez nem volt igaz.Nyitott szemeim előtt kezdett elsötétedni a világ és szememből kicsúszott egy utolsó könnycsepp de ebben a lelkem is benne volt.Minden kiszállt belőlem én pedig csak ültem a földön és már semmit se láttam, hallottam, éreztem.Kívülről láttam a jelenetet.Láttam magamat és a fiút ahogy felettem térdel.Az ajtón orvosok rontanak be és visznek ki azonnal.Próbálnak megmenteni...ők nem tudják, hogy én meg akarok halni azért csináltam.

. . . 

 Lassan szereztem vissza eszméletemet, hallásom egyre érzékenyebb lett a körülöttem lévő zajokra és látásom is tisztulni kezdett.Szememet résnyire nyitottam és hunyorogva körbe pillantottam.Megint minden fehér volt körülöttem.A falak, az ajtó, az ágy, a takaró még a ruhám is.Ahogy egyre jobban magamhoz tértem bizseregni majd idővel sajogni kezdett a jobb kezem.Lepillantottam rá majd másik kezemmel leszedtem róla a már piros gézt.A kötés alatt két seb tátongott.Körülötte bőröm barnás volt a fertőtlenítőtől aminek undorító szaga meg is csapta orromat, elfintorodtam.Az ajtóra kaptam a fejem ami lassan, nyikorogva nyitódott ki.Először pár sötét, barna tincset láttam meg majd lassan társult hozzá egy egész arc.Barnás bőr, csoki barna kedvességet sugárzó szemek és telt ajkak amik azonnal egy széles mosolyra húzódtak mikor szemeivel rám pillantott.Legszívesebben én is elmosolyodtam volna de nem tudtam rávenni arc izmaimat.Láttam ahogy lassan belépked majd az ágyamhoz húz egy széket.A csikorgó hang amit a szék lábának találkozása a padlóval ad ki fülemnek zavaró.Egy pillanatra összerezzenek és összeszorítom szemeimet de végül kinyitom azokat és a fiúra nézek.Lassan leül mellém majd ágyamra dől és rákönyököl a matracra ami besüpped alatta.Egyikünk se szólal meg, nem érzünk rá kötelességet.Tekintetünk összeforr és folyamatosan keresgélünk a másik tekintetében valamit ami választ tud adni kérdéseinkre.

-Sose hallgatsz rám...-sóhajtott fel végül a hosszú hallgatás után.Fejemet elfordítottam tőle jelezve, hogy ezt most inkább hagyjuk, nincs hozzá erőm és kedvem se.Lassan kiegyenesedik de nem áll fel.Csak néz rám és érzem, hogy próbálja elérni, hogy nézzek rá.Úgy mint régen.Egy barátra, olyanra akit teljes szívemből szeretek.Nem tudok eleget tenni kérésének.Én már nem érzek úgy iránta.Szemeimet lehunyom majd érzem, hogy egy könnycsepp végig szántja arcomat.Hallom ahogy lassan feláll majd fölém hajol.Arcomon végig simítva törli le a sós cseppet majd egy puszit nyom arcomra és kimegy a szobából.Babán figyelem az ajtót ami lassan becsukódik utána.Elkergettem magam mellől megint.Annyit remélek, hogy nem örökre és holnap újra itt lesz.Meg akarom vele beszélni.Be akarom hozni a kihagyott 5 évet.Leginkább pedig bocsánatot akarok kérni.Amiért majdnem tönkre tettem az életét...

I.fejezet

I.fejezet - Bárcsak megtörtént volna...

,,Aki látta a halált magára vigyorogni, közvetlen közelből, csak az ismerheti az életet.''

Szántó György

Zene: Imagine Dragons - Demons

Lábammal tövig nyomtam a gázt az alattam lévő őrjöngő állat pedig megindult.Hozzá voltam szokva a gyorsasághoz így szélesen mosolyogva élveztem ahogy picit belesüppedek az ülésbe.Testemet elárasztotta az adrenalin a vérnyomásom pedig az egekbe szökött.Nem volt egy túl jó autó amit vezettem sőt az ellenfelemé elég nagy előnyt adott neki és előbb is indult el mint én.Egy ideig még elöl volt majd beértem.Oldalra fordul eresztettem meg egy mosolyt a srác felé majd belém csapott a felismerés.Lyn barátja ült az ellenfélnek nevezett kocsiban.Gondolataim másfele szálltak és elfelejtettem, hogy az alattam lévő jármű bármikor megbolondulhat.Mikor végre visszatértem és előre pillantottam már csak a nagy beton kerítést láttam magam előtt.Nagyon jól tudtam, hogy bármit teszek ezen a helyzeten javítani nem tudok.Max sebességgel haladtam a beton tömb felé majd tiszta erőből csapódtunk neki.Az autó orra felgyűrődött viszont a feneke haladt tovább így egy pillanat alatt már a kerítés másik végén voltam és vágódtam összevissza míg a kocsi pörögve forgott.A másik oldalon egyszer csak kifogyva a lendületből álltunk meg a pörgésben.Mivel az ellenfelemet lehagytam így ők csak mögöttünk jöttek.Mikor lassan oldalra pillantottam miközben fejjel lefelé lógott minden belül már csak pár méterre voltak.Láttam, hogy próbál fékezni de ilyen rövid távon olyan nagy sebességből ez lehetetlenség.Elrántani nem fogja a kocsit, mert az egysávos úton az öngyilkosság lenne.Lehunytam a szemem és vettem egy nagy levegőt.Vártam, hogy a két kocsi összetalálkozzon és az újabb becsapódásra tovább csússzunk a a betonon.Ha jól számoltam 3 légvétel után éreztem az első mozdulást majd utána érkezett meg a becsapódás ereje.A mellettem lévő üveg több száz darabra tört és rám hullott az ablakon pedig bejött a törött vas a kocsi elejéről.Jó pár métert csúszhattunk.Mikor végre megálltunk hallottam ahogy egy egész seregnyi ember rohan felénk.Éreztem ahogy arcomon végig kúszik egy vér csík majd a homlokomról lecsöppenve egy kisebb tócsába érkezik meg.Agyam lassan kizárta az összes emberi hangot.Nem hallottam egy sikítást se de még a kiabáló beszédet se csak egyetlen egy zokogó hangot.Könnyű volt felismerni...a legjobb barátnőm volt az.Nem láttam, hogy mi van a másik kocsiban ülő fiúval de sejtettem arra, hogy Merilyn hogyan reagált.Megöltem valakit aki ezt nem érdemelte meg.Szememet lehunytam és arcomat a vércsík mellett egy könnycsepp és végig szántotta majd belecsöppenve a vértócsába összekeveredett azzal.Ugyan csak pislogásnak szántam, hogy lehunytam a szemem de nem bírtam újra kinyitni.Lassan elhalkult a zokogás hangja is és a fájdalmaim is csillapodni kezdtek.Lassan fokozatosan halkulva eltűnt minden zaj és az összes fájdalmam is.

Nem számítottam arra, hogy egyszer még magamhoz fogok térni de ez is megtörtént...ha ezt tudtam volna bakancslistát írtam volna és ezt is kipipálhatnám.Lassan nyitottam ki a szemem majd össze is csuktam a nagy fényre.Mikor aztán a hunyorgásban megszokta a szemem a sok fényt lassan újra kinyitottam.Minden olyan túl fehér volt akárcsak a szobámban.Mivel csak a plafont és az oldalsó falakat láttam meg úgy éreztem, hogy csak egy álom volt és már keltem volna ki az ágyból mikor megéreztem a fájdalmat a karomban és a fejemben...az oldalamról nem is beszélve.Egy szisszenés kicsúszott a számon majd lassan az épp kezemmel feltoltam magam és jobban körbe néztem.Most már biztos voltam abban, hogy kórházban vagyok.Az ággyal szembe volt pár ugyancsak fehér szék és a mellettem lévő műszerek is azok voltak.Néhány ember mikor felkel a kórházban azt hiszi, hogy a mennyországban van hisz elvileg ott is minden ilyen fehér mint itt...mondhatom jól becsapják a betegeket.Pont mikor az ajtóra vezettem a tekintetem akkor nyílt ki.Először egy nővér majd az anyám lépett be.Egész csend volt addig míg a nővér ellenőrizte a gépek által mutatott információkat viszont mikor kilépett jött a pokol.

-Te meg mit képzelsz magadról?Többször is megbeszéltük, hogy többet nem mész azoknak a vadállatoknak a közelébe!-ordította el magát én pedig lehunytam a szemem és megálltam, hogy arcon köpjem a SAJÁT ANYÁMAT.Igen...igaz, hogy megbeszéltük de ő is nagyon tudja én nem olyan vagyok, hogy az ilyeneket betartom és azt is jól tudja, hogy nekem ott van az életem.Inkább csöndbe maradtam mint, hogy megszólaljak és valami rosszat mondjak.

-Válaszolj!-lépett mellém és megfogta a hajamat majd rántott rajta egyet.Halkan felszisszentem és dühtől lángoló szemekkel néztem rá.-Rendben...majd később megbeszéljük!Viszont tudd nem segítek semmit a bíróságon!Megöltél egy fiatal fiút és bűnhődni fogsz érte!-rántott egy utolsót a hajamon majd gyors léptekkel hagyta el a szobát belőlem pedig kitört a zokogás.Jó pár éve nem sírtam már és ez most engem is meglepett, hogy ennyi miatt itt zokogok.Nem tudtam eldönteni, hogy ez mi miatt is van?Amiatt, hogy tényleg megöltem a legjobb barátnőm pasiját vagy, mert lehetséges, hogy börtönbe kerülök.Úgy döntöttem betudom a balesetnek az egészet és nem adok ész éppel felfogható magyarázatot mint ahogy a normális emberek szokták.Sose voltam olyan mint a többiek...mindig is kívül álló voltam.Egy pillanat alatt döntöttem és rántottam le a kezemről minden kötelet.Fellöktem magam ülésbe és a fájdalommal nem törődve csúsztam ki a magasított ágyból.Mikor a lábam földet ért megrogytam és erőtlenül estem a földre.Csak pár másodperc kellett volna még, hogy újra lábra álljak és megszökjek ebből a börtönből mikor az orvos berontott és azonnal felkapott a földről majd az ágyra tett.Reagálni se tudtam és kaptam az épp karomba egy nyugtatót (vagyis szerintem azt mivel ilyen helyzetben azt szokták beadni) mire a begipszelt kezemmel behúztam a dokinak.Az orrát fogva esett a földre és úgy tűnt teljesen KO-s lett így újra lecsúsztam az ágyról és most vigyáztam nehogy megint megroggyak és a földön végezzem.Kiléptem az ajtón és a mosdó felé siettem.Mikor beértem becsuktam az ajtót majd öklömmel az egyik tükörbe vertem dühömben.Ahogy a tükör kis és nagy darabokra tört felötlött bennem egy ötlet.-Ha elsőre nem sikerült másodikra biztos megy...-mormoltam halkan elgondolkozva és felkaptam az egyik éles nagyobb darabot majd lecsúsztam a falnak támaszkodva a földre.-Csak csináld és ne gondolj semmire!-suttogtam és a csuklómhoz nyomtam a tükör darabot...

Prológus

'

Prológus - Autóversenyzés

''Ha úgy érzed, ura vagy a helyzetnek, akkor ez csak azt jelenti, hogy nem vagy elég gyors.,, Mario Andretti
Hope szemszöge:
Zene: Evanescence - Bring me to life

A madarak csicsergésére keltem ami mint mindig most is idegesített.A párnámat hozzá vágtam az ablakhoz és abban a pillanatban abba maradt a fülsiketítő csicsergős.A csendes levegőbe engedtem egy sóhajt majd hunyorogva nyitogatni kezdtem szemeimet.Először szorosan összezártam őket a sok fényre majd végül teljesen kinyitottam.Körbe kémleltem a körülöttem lévő környezetet, hogy ellenőrizzem ugyan ott keltem e fel ahol lefeküdtem.Mikor megbizonyosodtam benne fellöktem magam ülésbe.Kezemmel hátra túrtam a hajam, hogy ne lógjon a szemembe egy tincs se.Lassan kikászálódtam a jó meleg ágyamból és a nagy fehér szekrényhez léptem.Igazából minden fehér volt a szobámban csak a falon lévő kép nem.AZ tele volt színekkel, nem is igazán illet oda.Kivettem egy felsőt és egy shortot a szekrényből majd a fiókból fehérneműt és ledobtam őket az ágyra.Levettem a képet a falról és leülve az ágyra nézegettem.Teljesen pontosan emlékszem mikor készült és minek az alkalmából.Ezen még apám is rajta van...ekkor indult el egy másik városba mivel kapott egy nagyon jó munkát.Azóta sose jött haza.10 perccel az indulása után autóbalesetet szenvedett és nemsokkal rá belehalt sérüléseibe.Arcomon végig csorgott egy könnycsepp...de ez nem csak egy sima könny volt.Ebben benne volt a lelkem utolsó széttört darabja is.Miután végig szántotta arcomat államról lecsöppent és sós nyomot hagyva ivódott bele a rövidnadrágomba.A fényképet a jobb kezembe vettem és tiszta erőből a falhoz vágtam.A kép nagy zajjal vágódott a falhoz és a keret üvege egy pillanat alatt tört több száz kis pici darabra akár a lelkem az évek alatt.A földre zuhanása után lehunytam szemeimet majd turbó sebességgel kezdtem öltözködni.~Ki akarom verni a fejemből!~ez az egy gondolat ment rajtam végig többször egymás után.Felkapva a táskámat indultam ki a szobámból.Az előszobában kerestem egy papírt és egy tollat majd írtam egy levelet, hogy ha keresnek telefonon elérnek elment.Ledobva a levelet az előszobai szekrényre léptem ki a házból és elindult.Nem tudtam merre megyek csak azt tudtam, hogy minél messzebb akarok jutni.Egy idő után végre rátaláltam arra amit kerestem.Igen...közben rájöttem, hogy mi is kell most nekem.Megtaláltam azokat az embereket akiket több éve ismerek már és mondhatni ők az egyetlen barátaim.Mosolyogva léptem be a tömegbe majd megálltam Lyn mellett majd megkocogtattam a vállát.Ijedten fordult hátra viszont mikor meglátott szája füléig görbült és mosolyogva ölelt át.Én is szorosan visszaöleltem majd picit eltoltam magamtól és lenéztem rá.Nem sokkal de pár centivel lehet alacsonyabb nálam.Van köztünk egy év de ez kicsit sem látszik.Sokak szerint ha barna lenne a hajam és nem lennének rajtam tetoválások kiköpött mása lennék Merilynnek.
-Ne tudd meg milyen régóta keresünk...már féltünk, hogy valami bajod van!-nézett rám lebiggyesztett alsó ajkakkal.
-Nyugi...megvagyok csak nem volt kedvem kijönni...most viszont itt vagyok és ha lenne egy szabad kocsi szívesen mutatnám meg mit tudok!-mondtam mosolyogva ő pedig megfogta a kezemet és húzni kezdett.Áthaladtunk a tömegen majd kilépve a zsúfolt tömegből át másztunk egy magasra tett rúd alatt ami valamiféle korlát volt és a kocsik felé siettünk.
-Bon!Nézd kit találtam!-kiabált Lyn egy szőke kábé velem egykorú lánynak aki a kezéről letörölve a fekete olajat fordult meg és nézett rajtam végig.Láttam rajta, hogy felismert de nekem még mindig nem esett le, hogy kivel állok szembe.Kaptam olyan híreket, hogy elvileg más vezeti már a klubbot de azt nem hittem volna, hogy egy 17 éves lányt tettek volna meg igazgatónak.
-Már hallottam rólad...te voltál a legjobb sofőr az egész bandában.-lépett hozzám közelebb és a tiszta kezét felém nyújtotta.-Bonnie Clark!-mutatkozott be.Kezet ráztam vele de nem mutatkoztam be.Ha ismer minek mondjam el a nevem?Úgyis tudja.-Ha van kedved ez az autó készen áll egy menetre!-kacsintott egyet és felém dobta a kulcsot.Egy kézzel elkaptam majd csak néztem a fénylő kulcsot.Nem véletlenül hagytam abba régen de most olyan csalogató volt.Szorosan rázártam az ujjaimat a tárgyra majd ledobtam a táskámat az egyik padra és beszálltam a járműbe.Beindítottam a motort majd a gázpedálra lépve kihajtottam az elhagyatott autópályára ahol a start majd a cél is díszelgett.Beálltam a starthoz és figyeltem az előttem állók rajtjait.Mindegyik szépen indult el és nem is volt probléma a célbaérésekkel de nekem még mindig a magasban volt a vérnyomásom.A szívemet a torkomban éreztem dobogni és sehogy se akart alább hagyni.A testemet leginkább az adrenalin vezeti és az agyamnak se ad helyet.Mikor én következtem oldalra pillantottam az ellenfelemre.Nem tűnt ismerősnek de az autója sokkal jobb volt.Nem gond...amit tudok kihozok a sajátomból aztán kiderül mi lesz.A visszaszámlálásra a lábamat a gázpedál felé raktam majd mikor a jelző emberke lerakta a kezeit mind a ketten elindultunk...